Nagyon nehéz elhúzni azokat a függönyöket amivel eddig a külvilág elől takargattuk saját magunkat. Talán ezekben a függönyökben az a legjobb, hogy magunkat se látjuk rendesen a sötétben. Csak tapogatózunk és tudjuk, hogy biztonságban vagyunk mert senki nem látja majd a vérző sebeinket vagy a már heges sérüléseket. Úgy csinálunk, mintha nem is léteznének ha nem észleljük őket. Az első nagy erőfeszítés amikor megbarátkozunk vele, hogy igenis ott van az a bibi. Nem csak érezzük, hogy vérzik és fáj, hanem rá is tudunk nézni és meg is tudjuk vizsgálni mennyire mély az a horzsolás. Ezután jön, hogy a sötétben ápolgatjuk magunka de valójában még mindig nem kezdtük el megmutatni magunkat a külvilágnak. Van, aki sosem lép ennél tovább. Azt gondolom, hogy nagy fejlődés eljutni idáig is, ám a bátorság az, amikor lerántod azt a bizonyos függönyt. Amikor nem takargatod magad és a "szépséghibáidat", hanem másik előtt is vállalva, ki tudod mondani, hogy hibáztam, rosszul láttam, gyenge vagyok, félek...nem vagyok tökéletes sőt. Borzasztóan tökéletlen vagyok, de vállalom magam előtt is és így akarok tovább élni. Csúnyán, görbén, asszimetrikusan de bátran. Nem tudom miért púderezzük és maszkírozzuk magunkat állandóan, hiszen főként magunkat csapjuk be vele. Félelmetes és rémisztő érzés egy világ elég kiállni teljesen "mezítelenül" de mégis azt gondolom, hogy itt kezdődik a szabadság érzése.