Azt gondolom, hogy megvigasztalni másokat nagyon nehéz dolog, mert nem elég csak vállon veregetni valakit ahhoz, hogy segíteni tudjunk neki. Ha igazán szeretnénk neki segíteni, akkor először meg kell értenünk és át kell éreznünk a problémáját. Tudnunk kell mi az ami rosszul esik neki és miért pontosan, főként ha mi okoztuk a bajt. Ha ezt megértettük és számunkra is tiszta az ő fájdalma, akkor tudunk őszinte támogatást adni, hogy enyhítsük a másik szomorúságát vagy sértettségét.

De vajon tudjuk-e egyáltalán, hogy kell vigasztalni őszintén? Kaptunk-e valaha ebből a támogatásból és értjük-e, hogy miért fontos ez? Azt gondolom, hogy pont az erősnek látszó, kemény emberek azok, akiknek a vigasztalás nehezen megy. Az aki korán megtanulta elfojtani, eltakarni és elzárni az érzéseit vagy hamar kellett lelkileg erősnek látszania. Ha nem kapta meg ezt a lelki támogatást vagy törődést a számára fontos embertől, aki megbántotta és nem törődött a problémájával akkor megtanulja egyedül leküzdeni ezeket a fájdalmakat bármilyen külső támogatás nélkül. Elintézi a saját lelkében valahogy és később amikor ő van fordított szituációban, akkor nem tudja mit is kellene csinálnia. Inkább azt választja amit megtanult és elvárja a másiktól, hogy oldja meg egyedül. Hiszen számára ez a normális és ezzel a viselkedéssel válik hasonlóan rideggé lelkileg mint ahogy esetleg vele bántak.

Mindenkinek szüksége van vigasztalásra és arra is, hogy megtanuljon vigasztalni, főként akkor, ha mi okoztunk bármi bánatot a másiknak. Amíg ezt nem tudjuk megadni a számunkra fontos embereknek, addig nem is tudjuk önzetlenül támogatni és éreztetni, hogy valóban számíthatnak ránk.