Mindig felvetődik bennem a kérdés, hogy miért van szükségünk barátokra vagy jó ismerősökre. Vajon a saját igényeinket akarjuk vele kielégíteni vagy ez valami önzetlen elköteleződés egy másik ember irányába? Amikor valaki közel kerül hozzám akkor akaratlanul is jön az érzés, hogy foglalkozzak, törődjek vele és kapcsolódjak hozzá. Úgy értem a kapcsolódást, hogy kell éreznem vagy tudnom róla, még ha távol vagyunk is egymástól. Időközönként találkozzunk kell, hogy kapjak belőle. Sosem tudtam, hogy ez a kapjak belőle miért is jön. Magamat erősítem vele, mert valamiért szükségem van pont arra amit az a másik ad vagy ez egy teljesen önzetlen dolog. Valami azonos kölcsönhatás ami mind a kettőnkben lejátszódik akkor és pont úgy. Amikor felkeresem az illetőt mert tudni akarom mi van vele, akkor olyan mintha leltárt tartanék arról, hogy meg van még azaz aranyfonál, ami belőlem indul és remélhetőleg ő még ott van a másik végén. Ha ott van akkor megnyugszom pedig semmit nem tett értem és én sem érte. Elmondunk pár mondatot magunkról és találkoznunk se kell, hogy az a fonál újra erősen összekössön minket. Persze van olyan, amikor már nem találsz senkit a fonal másik oldalán, olyankor összetekered, lemosod könnyeiddel és várod, hogy valaki más kezébe adhasd. Egyik részről nehezen értem a baráti kapcsolatok lényegét még ha nincs is kétségem afelől, hogy mennyire fontosak. Másik részről azt gondolom, hogy ezek a fonalak nyitnak ki minket a külvilág és saját magunk számára...mintha minden kis apró részünkből nyitható lenne egy ajtó, mögötte a fonállal és életünk egy-egy szereplőjénél lenne a kulcs hozzá. (kép: Roni Zongor-Egy barátság vége)