Szerencsésnek mondhatom magam, mert úgy vagyok összerakva, hogy nem ragaszkodom a haraghoz és sértettséghez. Sosem értettem, hogy másoknak miért jó negatív érzésekhez ragaszkodni. Ilyenkor csak mérgezed magad. Semmi több ez csak önsajnálat és annak az erősítése, hogy TE miért is vagy szegény, kevesebb mint amennyi szeretnél lenni mások szemében. Volt mikor Én is csináltam ezt, de nagyon rég nem érdekel a sértegetés. Ha valaki megbánt vagyis megpróbál akkor az első gondolatom, hogy elgondolkodom igaza van vagy nincs. Ha igaza van, akkor ha úgy ítélem meg változtatok és elismerem, hogy nem csinálok jól valamit. Ha nincs igaza akkor jön a kérdés, hogy vajon mi baja van saját magával. Márpedig ha magával van baja, akkor miért kéne rá haragudni, haragszik ő saját magára eléggé. Azt gondolom, hogy főként a Mérlegem az amelyik így gondolkozik. Mióta Humanisztikus Asztrológiát tanulok, meg kellett értenem, hogy hiába gondolom ezt egy egészséges hozzáállásnak, vannak olyan emberek, akik teljesen másképp működnek. Számomra teljesen érthetetlenek a Skorpiók. Ha megsérted, még a rezzenés sem látszik az arcukon. Nem rezdül a szemöldökük, nem görbül a szájuk, nem remeg az arcuk. DE! Belül valami olyan mély sértettség dúl mintha a poklot élnék meg és olyan hadjáratot indítanak, hogy örülj, ha túléled lelki sérülés nélkül. Mert nem csapnak csak úgy oda, az túl evilági lenne. Inkább kivárják a megfelelő pillanatot, amikor már fogalmad sincs, hogy miről is lehet szó és rég elfeledted, hogy történhetett bármi. Ilyenkor megragadnak a megfelelő pillanatban és lecsapnak, inkább hátulról beléd döfnek, oda ahol a legjobban fáj, ezzel elégtételt szerezve sérelmükre. Egy darabig...Amit mondtál vagy tettél ellenük, az a belső zárt világukban úgy puffad mint egy hólyag és már köze sincs sokszor a valósághoz. És biztos lehetsz benne, hogy sosem feledik. Visszakapod többszörösen és még évek múltán is ugyanazt a fájdalmat érzik ha rágondolnak és a revansnak már nyoma sincs. Légy óvatos ha Skorpióval van dolgod és többszörösen válogasd meg a szavaid. :)

Sokat gondolkoztam azon, hogyan lehet az, hogy jönnek-mennek az emberek az életünkben és mégis vannak örök darabok. Van aki jön, ott van valameddig, valamiért aztán elmegy és szinte nem is emlékszünk rá utána. Nem számít a hiánya és nincs hatással ránk többé. Vannak olyan emberek akik mindegy, hogy nem látjuk őket sokáig vagy esetleg kölcsönösen megbántjuk egymást. Rájuk nem tudunk haragudni és nem számít igazán, hogy jó az ahogy élnek vagy nem. Hamar elmúlik velük kapcsolatban a fájdalom és sértettség, ha volt egyáltalán. Hozzájuk valahogy kicsit másképp kötődsz. Nem szerelemről beszélek. Ez több annál. Kicsit úgy mint a szüleidhez vagy a testvéreidhez vagy bármely családtagodhoz. Ez egy furcsább érzés és magasabb rendű, mint ismerni valakit és elfogadni. Úgy tudnám megfogalmazni, hogy ezek az emberek nem az életed részei, hanem önmagad részei. Nem kell, hogy szorosan kapcsolódj hozzájuk és tudj róluk mindent. Azt sem, hogy mindent megbeszéljetek. Elég ha egymásra néztek és tudjátok, hogy az a kötés ott van és ott is lesz. Tudod, hogy van és mit érez. Nem kell, hogy legyen dolgotok egymással az életben tovább de mégis látszik azaz átvághatatlan aranyvonal ami köztetek fut. Néha úgy érzem, hogy ezek az aranyvonalak azok amik életben tartanak minket. Minnél több ilyenünk van másokkal, annál erősebbek vagyunk. Nem azért mert elszívjuk mások energiáját, hanem mert ismerve ezeket a kötéseket tudjuk meg, kik is vagyunk valójában.

Eldöntöttem, hogy készíteni fogok egy táblázatot az ismerőseim Énállapotairól. Jelölöm majd, hogy ki milyen Énállapotokkal rendelkezik és, hogy milyen a kapcsolatunk minősége vagy státusza. Milyen nehézségeim vannak vele és kik azok akikkel jól kijövök. Kik azok akik energiát adnak és boldogságot és kik akik az ellenkezőjét. Nagyon kiváncsi leszek az eredményre, mert úgy érzem, egyértelműen látni fogom azokat a jegyeket akik dominálnak körülöttem és azokat akik inkább hátráltatnak vagy nehézkes kezelni őket számomra. Jó sok embert bele fogok tenni, mert mint egy jó Ikrek, kismillió ember van körülöttem. Régi szerelmeket és elfeledett barátokat, család tagjaim és azokat akik érdekelnek de még nincs velük igazán kapcsolatom. Nagyon várom a végeredményt. :)

Sokszor észreveszem magamon, hogy sok vagyok saját magamnak. Ez olyankor fordul elő, amikor kivülről próbálom szemlélni az adott viselkedésem. Persze attól függ, hogy milyen Állapotból vizsgálódom. Ha Mérlegből akkor valójában a Kosom és az Ikrek is "too much" számomra. De most csak az Ikrekről szeretnék írni kicsit. Sokszor érzem, hogy elkezdek pezsegni amikor sok ember vesz körül és borzasztó energiák szabadulnak fel bennem. Beszélgetek, csacsogok, kapcsolatot teremtek, mintha sok sok kezem lenne és mindenkit próbálnék magam köré húzni és valami közös programmal vagy eszmefuttatással ott tartani őket magamnál. Viháncolok, huncutkodok és olyan vagyok mint egy búgócsiga akit nem lehet lelőni. Közben ezer kis szikra lövel ki belőle, amivel megpróbál mindenkit eltalálni, hogy mindenhová elérjen az inger. Látom magam ahogy megrökönyödnek ezen mások vagy utálnak érte, mert esetleg elnyomva érzik magukat általam. Soha nem akarok senkit elnyomni. Ezek olyan robbanásszerűen jönnek belőlem amit szinte visszafogni sem tudok. Szinte mindig a külső emberek a kiváltók. Azok akik nyitottak és akikkel lehet beszélgetni, viccelődni és élvezni az életet anélkül, hogy megjátszanánk magunkat. Szinte mindegy, hogy ezek az emberek ismerősök, barátok vagy ismeretlenek. Amint ráérzek arra az intellektuális közegre ami nekem imponál vagy körülöttünk pörög, már kezdődik is a kavalkád a végkimerülésig.

Az utóbbi időben, nagyjából kicsit több mint fél éve érzem, hogy az élet egyre több végletes szituáció elé állít. Ezzel csak az a baj, hogy nagyon nehezen viselem a végletességet. Szeretem a harmóniát, azt ami nem kibillent állapot. Amikor nem túl hideg vagy nem túl forró. Ez nem azt jelenti, hogy az unalmat szeretem, hanem amikor komfortos. A Mérlegem mindet megtesz ezért az érzésért, hogy ez elfogadható legyen a külvilág számára is. Mostanság nem ez jellemző. Rendszerint ki kell lépnem a komfortzónámból és olyat tennem amit egyáltalán nem szeretnék. Amiket talán régen sosem tettem volna meg vagy nem mertem volna megtenni. Inkább nem éltem volna át vagy föladtam volna. Most bármilyen nehéz is megteszem azokat a lépéseket vagy pont nem teszem meg, ezzel ellentmondok magamnak és így, belemegyek ezekbe a végletes szituációkba. Persze az én célom mindig az, hogy elfogadható legyen. De ritkán az, magam számára. Vajon miért kapom ezeket a helyzeteket? Talán, hogy jobban ismerjem magam és túl lépjek azon, hogy megfelelésből viselkedjek és tisztában legyek a képességeimmel. Bármiért is legyen, megviselnek mind fizikailag mind lelkileg de mégis biztos vagyok benne, hogy nem hiába és növelik az öntudatomat.