Meg lehet simogatni egy sündisznót? Csak úgy felszabadultan, nem lassú, remegő kézzel?

Felkészültél rá, hogy minden kiejtett hangodra, mozdulatodra azonnal bezár és szúr. Nem válogat az ingerek között, nem vár, csak húzza össze magát több tucat tüskét meresztve feléd. Minden porcikájában az van kódolva, hogy őt bántani fogják. Biztosan bántani és nem csak úgy hátsó szándék nélkül közelítenek felé. Ilyenkor egy megállíthatatlan hullámként rántja össze magát. Mindegy is mit akarnak tőle, lényeg, hogy vannak tüskéi és az azért van a hátán, hogy használja. Semmi értelme nem lenne különben a létezésének, csak úgy, ha szúrós labda formájában összeszorított foggal megbök. Persze nem direkt, hiszen te nyúltál hozzá. Minek mozgolódsz? Minden a te hibád. Nem kéne mozogni vagy hangot kiadni, főleg nem úgy, hogy szegény pára megijedjen. Egyébként is, ha megszúrt akkor megérdemled mert ő egy szabad lény, akkor gömbölyödik amikor akar, nem igaz? Mondjuk lehetne kicsit kevésbé parás, elhihetné, hogy senki nem akarja bántani, csak kicsit meglesni a pofiját de ahhoz is, meg kell fognod és a hátára fordítani. Közben ő teljesen erővel takarja magát, saját fejét a hasába dugva és amikor már tartod csöndben egy darabig talán kidugja az orrát...Szerintem a kérdés az, hogy meg akarsz-e egyáltalán egy sündisznót simogatni. 

Photo by George Kendall

 Nehezen tudom leírni mennyire fáj, dühít és felháborít a passzivitás. Nem arról beszélek, ha valaki negatív vagy esetleg zárkózott, hanem amikor zsigerileg passzív és erőtlen. Amikor a saját energiáját nem fekteti bele vagy meg se mozdítja azért, hogy történjen valami. Túlél és csak az ösztönös igényeire figyel...amivel életben marad, de nagyon messze áll attól, hogy igazán éljen. Nincsenek barátai, nincsenek céljai és az élete csak stagnál, nem mozdul semerre vagy inkább egyre unalmasabbá válik. Az emberi kapcsolatai sekélyesek, hiszen energiát nem fektet beléjük, többnyire a fizikai állapota sem túl jó, hiszen nem foglalkozik azzal, hogy ápolja és megbecsülje önmagát. Talán mélyen magában érdeklődik dolgok iránt és talán szeretne is tenni valamit önmagáért és másokért, de képtelen ezt kimutatni vagy kifejezni, így hát marad a csend. A fájdalmas csend.

Az energia csak elnyelődik, mint egy fekete lyukban de kifelé nem látsz áramolni semmit. Az életigenlés szinte halvány jele sincs benne...csak úgy van. Rájössz, hogy mindegy, nem tudsz rajta segíteni hiszen magán se akar. Megszokta ezt az állapotot és ez neki elég. Neki. Az ilyen tipusú emberek leszívják az energiáimat, hiszen velük nem tudok fejlődni, nem tisztulok, nem haladok előre és a családom sem. Mégis az élet eléd rakja őket, odateszi a közvetlen környezetedbe, a kollégáid közzé vagy a családodba, hogy nap mint nap érezd és lásd. Szerintem nem állapot az, ha nem tartunk sehova, nincsenek új céljaink amik mindig egy kicsit erősítenének minket saját magunkban. Legyenek azok apróságok, például változtatok az étrendemen, felhívom a barátaim, rokonaim akikkel rég beszéltem, gondoskodom a szeretteimről, jobban megbecsülöm magam és elmondom amit akarok és ami én vagyok. 

Ha megpróbálok kimozdítani egy ilyen személyt az állapotából azzal, hogy érdeklődök, kérdezek...utat mutatok, akkor egy végtelenül fájdalmas egyoldalú kommunikációba csöppenek. Tőle nincsenek kérdések, nincs vélemény, nincs érdeklődés. A közös időtöltés csendben telik ha te nem kérdezel és érdeklődsz. Ha kérek tőle valamit, hogy esetleg valamit másképp tegyen, azt mintha egyáltalán nem is értené. Helyesel de csak robotszerűen ugyanúgy tud működni. Minél nagyobb az élet vagy a környezete elvárása afelé,hogy mozduljon, tegyen, akarjon, ő anál bénultabb és képtelen elengedni a békjóit. Kap több új esélyt az élettől, amikor léphetne és végre beleállhatna a “szerepébe” de legfőképp CSINÁLHATNÁ. Csak egyszerűen csinálhatná, hogy legyenek sikerei, hogy megmaradjanak az emberi kapcsolatai és hogy fejlődjön, amivel önmagát is jobban tudná értékelni. De Ő inkább nem tesz semmit...én meg fejlődök azzal, hogy elengedem, hogy másképp kellene csinálnia.

(kép: Oscar Keys)